20723/02

EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA   MÁSODIK SZEKCIÓ   OSVÁTH kontra MAGYARORSZÁG   (20723/02. sz. kérelem)   ÍTÉLET   STRASBOURG   2005. július 5.   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   Az Osváth kontra Magyarország ügyben,   Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként   tartott ülésén, melynek tagjai voltak:   J.-P. COSTA, elnök   A.B. BAKA,   R. TÜRMEN,   K. JUNGWIERT,   M. UGREKHELIDZE,   A. MULARONI,   E. FURA-SANDSTRÖM, bírák   és S. DOLLÉ, a Szekció hivatalvezetője   2004. november 16-án és 2005. június 14-én zárt ülésen tartott   tanácskozás után   az utóbb említett időpontban elfogadott alábbi határozatot hozza:   AZ ELJÁRÁS   1. Az ügy alapja egy Magyarország ellen benyújtott kérelem (20723/02.   sz.), amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló   egyezmény (az “Egyezmény”) 34. Cikke alapján egy magyar állampolgár,   Osváth László (a “kérelmező”) 2002. február 24-én terjesztett a Bíróság elé.   2. A kérelmezőt Róth M. Budapesten praktizáló ügyvéd képviselte. A   Magyar Kormányt (a “Kormány”) képviselője, Höltzl Lipót, az Igazságügyi   Minisztérium helyettes államtitkára képviselte.   3. A kérelmező azt állította, hogy előzetes letartóztatásának   meghosszabbítására nem kontradiktórius eljárás keretében került sor, ezért   az Egyezmény 5. Cikkének 4. bekezdését megsértették.   4. A kérelmet a Bíróság Második Szekciójára osztották (Bíróság eljárási   szabályzata, 52. § 1. bek.). A Bíróság eljárási szabályzata 26. § 1.   bekezdésének megfelelően e Szekción belül megalakult az ügyet elbíráló   Kamara (Egyezmény 27. Cikk, 1. bekezdés).   5. 2004. november 16-án hozott határozatával a Bíróság elfogadhatóvá   nyilvánította a kérelmet.   6. A felekkel folytatott konzultációt követően a Kamara úgy határozott,   hogy az ügy érdeméről nem kell tárgyalást tartani (Szabályzat 59. § 3. bek.   vége).   7. 2001. november 1-jén a Bíróság megváltoztatta Szekcióinak   összetételét (Szabályzat 25. § 1. bek.). Az ügyet az új összetételű Második   Szekcióra osztották (Szabályzat 52. § 1. bek.).   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   A TÉNYEK   I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI   8. A kérelmező 1949-ben született és Budapesten él.   9. A kérelmező ellen hűtlen kezelés vádjával büntetőeljárás indult. 2001.   május 23-án az Országos Rendőrfőkapitányság elrendelte 72 órás őrizetbe   vételét. Az ezt követő eljárás során a kérelmezőt általa meghatalmazott   védőügyvéd képviselte.   10. 2001. május 24-én a Fővárosi Főügyészség elutasította a kérelmező   őrizetbe vétel miatti panaszát és a Pesti Központi Kerületi Bíróságnál   indítványozta a kérelmező előzetes letartóztatását. 2001. május 25-én a   Kerületi Bíróság meghallgatta a kérelmezőt, s elrendelte előzetes   letartóztatásba helyezését 2001. június 25-ig. A határozatot a Fővárosi   Bíróság 2001. június 1-én helybenhagyta.   A Kerületi Bíróság   megállapította, hogy fennállt az összejátszás veszélye.   11. 2001. június 19-én a Kerületi Bíróság 2001. augusztus 25-ig   meghosszabbította az előzetes letartóztatást. A Fővárosi Bíróság 2001.   július 3-án helybenhagyta a meghosszabbítást elrendelő határozatot. 2001.   augusztus 7-én és október 16-án a Fővárosi Bíróság 2001. október 25-ig,   illetve december 25-ig meghosszabbította az előzetes letartóztatást. A   Fővárosi Bíróság fellebbviteli tanácsa 2001. augusztus 27-én, illetve   november 12-én helybenhagyta a határozatokat. Ezen eljárásokban a bíróság   az összejátszás veszélyére alapozott ügyészségi indítványokra hivatkozva   hozta meg döntését. Az indítványokról a bírósági határozathozatalt   megelőzően sem a kérelmezőt, sem pedig védőügyvédjét nem értesítették.   2001. november 12-i határozatában a Fővárosi Bíróság rámutatott arra, hogy   a büntetőeljárásról szóló törvény nem ír elő értesítési kötelezettséget, az   értesítés az ügyész mérlegelési jogkörébe tartozik. A Fővárosi Bíróság   megállapította, hogy ez a gyakorlat megfelel a “fegyverek egyenlősége”   elvének.   12. 2001. november 27-én a kérelmező ügyvédje szabadlábra helyezés   iránti kérelmet terjesztett elő. Az indítvány nem jutott el a Legfelsőbb   Bírósághoz, amely az ügynek ebben a szakaszában a kérelmező előzetes   letartóztatásáról határozott. 2001. december 18-án a Legfelsőbb Bíróság   tanácsülésen hozott határozatával 2002. április 25-ig meghosszabbította a   kérelmező előzetes letartóztatását. A Legfelsőbb Bíróság megállapította,   hogy az ellene felhozott vádak súlyossága miatt fennállt a szökés veszélye.   13. 2002. március 1-jén az ügyészség elrendelte a kérelmező   szabadlábra helyezését.   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   II. RELEVÁNS HAZAI JOGSZABÁLYOK   14. A büntetőeljárásról szóló (régi) 1973. évi I. törvény (a releváns   időszakban hatályos szövege) kimondja:   95. §   (1) A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a   tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az   előzetes letartóztatást a helyi bíróság egy alkalommal, legfeljebb két hónappal   meghosszabbíthatja. Három hónap eltelte után az előzetes letartóztatást a megyei   bíróság egyesbíróként eljárva, két alkalommal, legfeljebb az előzetes letartóztatás   elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes   letartóztatást a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthatja meg.   (2) A vádirat benyújtása után, az első fokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott   előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az   ezután elrendelt, vagy fenntartott előzetes letartóztatás az eljárás jogerős befejezéséig,   de legfeljebb az elsőfokú bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart.   (3) Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama   a.) hat hónapot meghalad, és az elsőfokú bíróság még nem hozott ügydöntő   határozatot, az elsőfokú bíróság,   b.) egy évet meghalad, a Legfelsőbb Bíróság   az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja.   (4) Ha az előzetes letartóztatás, az ideiglenes kényszerintézkedés, illetőleg a   lakhelyelhagyási tilalom megszüntetése iránti ismételt kérelem nem tartalmaz új   körülményt, a bíróság, illetőleg az ügyész a határozat hozatalát mellőzheti.   96. §   (1) A hatóságoknak arra kell törekedniük, hogy az előzetes letartóztatás a lehető   legrövidebb ideig tartson. Ha a terhelt előzetes letartóztatásban van, az eljárást soron   kívül kell lefolytatni.   (2) Az előzetes letartóztatást nyomban meg kell szüntetni, ha elrendelésének oka   megszűnt, vagy tartama meghosszabbítás nélkül lejárt. Az előzetes letartóztatás   megszüntetésére a vádirat benyújtásáig az ügyész is jogosult.   379/A. §   (1) Az előzetes letartóztatás, illetőleg az ideiglenes kényszer gyógykezelés elrendelése   iránt az ügyész tesz indítványt a gyanúsított fogvatartásának helye szerint illetékes helyi   bíróságnak; a gyanúsítottat a nyomozóhatóság közreműködésével, vagy egyéb módon a   bíróság elé állítja, erről a védőt értesíti.   … (4) Az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes   kényszergyógykezelés fenntartása iránt az ügyész a kényszerintézkedés határidejének   lejárta előtt öt nappal tesz indítványt a bíróságnak, míg a gyanúsítottnak, illetőleg a   védőnek az előzetes letartóztatás, illetve az ideiglenes kényszergyógykezelés   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   megszüntetése iránti kérelmét a nyomozó hatóság az ügyész útján küldi meg a   bíróságnak. A bíróság meghallgatást tart, ha olyan új körülmény merül fel, amely azt   indokolttá teszi, egyébként meghallgatáson kívül határoz.   A JOG   I. AZ EGYEZMÉNY 5. CIKKE 4. BEKEZDÉSÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS   MEGSÉRTÉSE   15. A kérelmező lényegében azt panaszolta, hogy a “fegyverek   egyenlőségének” elvét nem tartották tiszteletben az előzetes letartóztatás   meghosszabbítása során, ezzel megsértve az Egyezmény 5. Cikkének 4.   bekezdését, amely kimondja:   “Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden   személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének   törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe   vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.”   16. A kérelmező előterjesztése szerint az a tény, hogy az ügyészi   indítványt előzetesen nem közölték vele vagy védőügyvédjével,   megakadályozta őt abban, hogy befolyásolhassa a fogva tartását   meghosszabbító bírósági határozatokat. 2001. december 18-ig letartóztatását   mindig az összejátszás veszélyére hivatkozva rendelték el és hosszabbították   meg. A Legfelsőbb Bíróság ezen időpontban meghozott határozata nem   tartalmazott indoklást arra vonatkozóan, hogy miért nem tartották fenn a   korábbi jogalapot,   s miért döntöttek előzetes letartóztatása   meghosszabbításáról azon az alapon, hogy fennáll a szökés veszélye. Mivel   a Legfelsőbb Bíróság minden bizonnyal új tényre alapozta a szökés   veszélyének fennállásával kapcsolatos következtetését, a büntetőeljárásról   szóló törvény 379/A § (4) alapján meghallgatást kellett volna tartania. A   kérelmező azonban semmilyen magyarázatot nem kapott arra vonatkozóan,   hogy a bíróság miért nem tartott meghallgatást. Mivel a szökés veszélyére   alapozott ügyészi indítványt nem kézbesítették a kérelmező számára, a   Legfelsőbb Bíróság nem tartott meghallgatást, a határozat ellen pedig nem   lehetett fellebbezéssel élni, a kérelmezőt megfosztották annak lehetőségétől,   hogy megtámadja fogva tartásának új, nem várt jogalapon történt   elrendelését.   Védőügyvédjének 2001. november 27-i, szabadlábra helyezés iránti   indítványa valószínűleg nem orvosolhatta volna ezt a helyzetet, mivel az   indítvány csak az összejátszás kérdését érintette – amely a védelem   tudomása szerint az előzetes letartóztatás egyetlen, ügyészség által   hivatkozott jogalapja volt –, miközben az ügyészség már új jogalapra   támaszkodott   az   előzetes   letartóztatás   meghosszabbításának   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   indítványozásakor. Mindenesetre a védelem indítványát nem továbbították   a Legfelsőbb Bírósághoz.   17. A Kormány rámutatott arra, hogy amikor a bíróságok az előzetes   letartóztatás meghosszabbításáról döntenek, akkor általában nem kizárólag   az ügyészi indítványra alapozzák határozatukat, hanem minden releváns   tényt figyelembe vesznek. A döntés meghozatala előtt a bíróság tárgyalást   tart, amelyen megvizsgálja, hogy nem merült-e fel új tény vagy körülmény.   Ilyen módon a terheltnek lehetősége van arra, hogy előterjessze álláspontját,   megismerje az ügyész írott és szóbeli indítványaiban foglaltakat, s   tanulmányozza azokat. Következésképpen a bíróságok tiszteletben tartják a   fegyverek egyenlőségének elvét, amikor a terhelt előzetes letartóztatásának   meghosszabbításáról határoznak. A Kormány előterjesztette, hogy a   nyomozati szakban nincs törvényi kötelezettség a terhelt előzetes   letartóztatásának meghosszabbítására irányuló ügyészi indítvány   megküldésére a terhelt számára. Ebben a fázisban a bíró a rendelkezésre álló   dokumentumok alapján határoz, s közli határozatát a terhelttel és   védőügyvédjével. Az ilyen határozat ellen azonban főszabály szerint   fellebbezéssel lehet élni. Továbbá, a terhelt és ügyvédje az eljárás során   időbeli és számbeli korlátozás nélkül terjeszthet elő szabadlábra helyezés   iránti kérelmet. A vádirat benyújtását megelőzően a szabadlábra helyezés   iránti kérelemről az ügyész határoz; ha az ügyész a kérelemnek nem ad   helyt, akkor továbbítania kell a határkörrel rendelkező bírósághoz. A vádirat   benyújtása után a kérelemről közvetlenül a bíróság határoz.   Végül, a Kormány felhívta a figyelmet a Neumeister v. Austria   (judgment of 27 June 1968, Series A no. 8) ügyre, amelyben a Bíróság   megállapította, hogy a fegyverek egyenlőségének elvét nem teljes körűen   kell alkalmazni az előzetes letartóztatás kérdésköre vonatkozásában. Mivel   a jelen ügyben a lényeges és alapvető eljárási biztosítékok – ideértve a   bírósághoz való jogot, az eljárás kontradiktórius jellegét és a döntést   meghozó bíróság pártatlanságát – rendelkezésre álltak, a kérelmezőnek az 5.   cikk (4) bekezdésében meghatározott jogai nem sérültek.   18. A Bíróság észrevételezi, hogy a kérelmező előzetes letartóztatását   ismétlődően úgy hosszabbították meg, hogy előzetesen nem küldték meg   számára az ügyészség ilyen irányú indítványait. A Bíróság úgy véli, hogy   még ha az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírósági meghallgatáson a   kérelmező személyesen vagy képviselője útján meg is jelenhetett, ez a   lehetőség nem volt elegendő, mert nem biztosított megfelelő alkalmat a   kérelmező számára arra, hogy észrevételezze az ügyészség indítványait.   Továbbá a Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező nem jelenhetett meg   személyesen vagy képviselője útján a Legfelsőbb Bíróság előtt, amely   tanácsülésen hozott határozattal hosszabbította meg a kérelmező előzetes   letartóztatását.   Ilyen körülmények között a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező nem   részesült egy valóban kontradiktórius eljárás előnyeiben (vö. Nikolova v.   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   Bulgaria, no. 31195/96, ECHR 1999-II, § 63, Niedbała v. Poland,   no. 27915/95, judgment of 4 Jul 2000, és Ilijkov v. Bulgaria, no. 33977/96,   judgment of 26 July 2001).   19. A Bíróság véleménye szerint az a tény, hogy 2001. december 18-án a   Legfelsőbb Bíróság olyan alapon hosszabbította meg a kérelmező előzetes   letartóztatását, amelyre korábban nem történt hivatkozás   – következésképpen teljesen váratlanul érte a kérelmezőt –, csupán csak   súlyosbította a kontradiktórius eljárás hiányát.   Az alkalmazott eljárás – az eljárás egészét tekintve – nem felelt meg   teljes mértékben az 5. Cikk 4. bekezdésében foglalt garanciáknak.   Ebből következik, hogy az Egyezmény ezen rendelkezését megsértették.   II. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA   20. Az Egyezmény 41. Cikke kimondja:   “Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését   állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz   lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”   A. Károk   21. A kérelmező tízezer eurót kért nem vagyoni kárának megtérítéseként.   A Kormány túlzottnak találta az igényt.   22. Az ügy minden elemére tekintettel a Bíróság úgy véli, hogy az 5.   Cikk 4. bekezdése megsértésének megállapítása önmagában elégséges   igazságos elégtételt jelent a kérelmező által elszenvedett nem vagyoni   kár tekintetében.   B. Költségek és kiadások   23. A kérelmező ilyen címen nem támasztott követelést.   EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG   1. Megállapítja, hogy az Egyezmény 5. Cikkének 4. bekezdését   megsértették;   2. Megállapítja, hogy az 5. Cikk 4. bekezdése megsértésének megállapítása   önmagában elégséges igazságos elégtételt jelent a kérelmező által   elszenvedett nem vagyoni kár tekintetében.   OSVÁTH KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   Készült angol nyelven, írásbeli kihirdetésre került 2005. július 5-én a   Bíróság eljárási szabályzata 77. § 2. és 3. bekezdésének megfelelően.   S. DOLLÉ   hivatalvezető   J.-P. COSTA   elnök