36186/97

EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA   MÁSODIK SZEKCIÓ   TÍMÁR kontra Magyarország ügy   (36186/97 sz. kérelem)   ÍTÉLET   STRASBOURG   2003. február 25.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   A Tímár kontra Magyarország ügyben   Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként tartott   ülésén, melynek tagjai voltak:   J-P.COSTA Elnök   A.B. BAKA,   Gaukur JÖRUNDSSON,   L. LOUCAIDES,   C. BÎRSAN,   M. UGREKHELIDZE,   A. MULARONI bírák   és T.L. EARLY úr, a Szekció hivatalvezető-helyettese   2002. március 19-én és 2003. február 4-én tartott zárt ülésén az utóbb   említett időpontban elfogadott alábbi határozatot hozza:   AZ ELJÁRÁS   1. Az ügy alapja egy Magyarország elleni kérelem (36186/97 sz.), amelyet   az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (az   “Egyezmény”) korábbi 25. cikke alapján egy magyar állampolgár, Tímár   György (a “kérelmező”) 1997. március 30-án nyújtott be az Emberi Jogok   Európai Bizottságához (a “Bizottság”).   2. A Magyar Kormányt (a „Kormány”) képviselője, dr. Höltzl Lipót, az   Igazságügyi Minisztérium Helyettes Államtitkára képviselte.   3. A kérelmező különösen azt állította, hogy a vagyona visszatérítésével   kapcsolatos bírósági eljárás ésszerűtlenül hosszú ideig elhúzódott.   4. A kérelem 1998. november 1-én, az Egyezmény Tizenegyedik kiegészítő   jegyzőkönyvének hatályba lépésével átkerült a Bírósághoz (Tizenegyedik   kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikk, 2. bekezdés).   5. A kérelmet a Bíróság Második Szekciójára osztották (Bírósági   szabályzat, 52. § 1. bek.). A Bírósági szabályzat 26. § 1. bekezdésének   megfelelően e Szekción belül megalakult az ügyet elbíráló Kamara   (Egyezmény 27. cikkének 1. bekezdése).   6. 2001 november 1-én a Bíróság megváltoztatta Szekcióinak összetételét   (25. § 1. bek.). Az ügyet az új összetételű Második Szekcióra osztották (52.   § 1. bek.).   7. 2002. március 19-én hozott határozatával a Bíróság részben   elfogadhatónak nyilvánította a kérelmet.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   A TÉNYEK   1. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI   8. A kérelmező 1937-ben született és Budapesten él. Az Emberi Jogok   Európai Bizottságához („a Bizottság”) benyújtott korábbi kérelmeit   (23209/94 és 27313/95 számúak) egyesítették, s az egyesített kérelmeket   1997. január 13-án a Bizottság teljes ülésén elfogadhatatlannak   nyilvánította.   9. 1965. november 18-án a Fővárosi Bíróság politikai felhangokkal terhes   büntetőeljárás keretében kémkedés vádjával 6 és fél év szabadságvesztésre   ítélte a kérelmezőt. A bíróság vagyonának elkobzását is elrendelte. A   kérelmező fellebbezése nyomán a Legfelsőbb Bíróság 1966. február 23-án   megváltoztatta az elsőfokú ítéletet annyiban, hogy az elkövetett   bűncselekményt uszítás kísérletének minősítette, és a büntetést öt év   szabadságvesztésre mérsékelte. A fellebbezés többi részét a bíróság   elutasította. Vagyonát, nevezetesen villáját, kertjét, gépkocsiját és bankban   tartott pénzét elkobozták.   10. 1989. október 25-én a Legfőbb Ügyész jogi alapon fellebbezést   terjesztett a Legfelsőbb Bíróság elé az 1965-ben és 1966-ban hozott ítéletek   ellen, amelyben indítványozta, hogy a bíróság törvénytelen ítéletként   semmisítse meg a kérelmező elítélését és mentse fel a kérelmezőt. 1989.   december 12-én a Legfelsőbb Bíróság az indítványban foglaltaknak   megfelelő döntést hozott.   11. 1990. február 6-án a kérelmező eljárást indított a Fővárosi Bíróság előtt   vagyonának visszatérítése érdekében. Továbbá, jogtalan ítélet áldozataként   kártérítést is követelt. 1993. február 19-én a Fővárosi Bíróság négy millió   forint kártérítést ítélt meg számára a szabadságvesztés következtében   elszenvedett károk ellentételezésére.   12. A vagyona visszatérítése iránt indított eljárásban 1990 szeptembere és   februárja között a Fővárosi Bíróság több tárgyalást tartott. Mivel   időközben az elkobzott gépkocsi és az ingatlan is eladásra került, s ezért   csak a kár megtérítésére nyílt lehetőség, a Bíróság szakértői véleményre   támaszkodott   a vagyontárgyak értékének megállapításakor.   A szakvéleményt az Igazságügyi Műszaki Szakértői Intézet készítette.   13. Egy további tárgyalást követően a Fővárosi Bíróság 1992. február 24-én   határozatot hozott, amelyben 50.000 forint kártérítést ítélt meg a gépkocsi, s   további 6.200.000 forintot az egyéb károk kompenzálására. Keresetének   többi részét a Bíróság elutasította. A kérelmező magasabb összegű   kártérítést követelve fellebbezést terjesztett a másodfokon eljáró Legfelsőbb   Bíróság elé.   14. 1992. december 10-én a Legfelsőbb Bíróság írásbeli eljárás keretében   megvizsgálta az ügyet és elutasította a kérelmező fellebbezését.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   15. 1993. február 12-én a Legfőbb Ügyész – a kérelmezőnek a Legfelsőbb   Bíróság határozata ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmére reagálva –   arról tájékoztatta a kérelmezőt, hogy a kártérítési eljárást a büntetőeljárásról   szóló törvény szabályozza, amely kizárja a felülvizsgálat lehetőségét.   16. Ennek ellenére 1993. február 19-én a kérelmező felülvizsgálat iránti   kérelmet terjesztett a Legfelsőbb Bíróság elé a Fővárosi Bíróság határozata   és a Legfelsőbb Bíróság másodfokú határozata ellen.   17. 1993. június 22-én a Legfelsőbb Bíróság elutasította a felülvizsgálat   iránti kérelmet.   18. 1995. április 5-én az Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a   kártérítési igények elbírálását a büntető bíróságok hatáskörébe utaló – és a   Legfelsőbb Bíróság általi felülvizsgálatot kizáró – eljárásjogi szabályok   alkalmazása   önkényes   megkülönböztetésnek   minősül.   Az   Alkotmánybíróság olyanképpen módosította a fent említett szabályokat,   hogy a büntető ügy iratait polgári bírósághoz kell áttenni, s e bíróság zárja le   az eljárást. A kérelmező egyedi ügye tekintetében az Alkotmánybíróság   kimondta, hogy a kérelmezőnek joga van polgári felülvizsgálati eljárást   indítani a Legfelsőbb Bíróság előtt.   19. A kérelmező 1995. április 8-án ismételten előterjesztett felülvizsgálati   kérelme 1995. április 10-én érkezett meg a Legfelsőbb Bíróságra. 1995.   május 10-én és 13-án a kérelmező újabb előterjesztéseket tett.   20. 1995. október 19-én a Legfelsőbb Bíróság elutasította az ismételten   előterjesztett kérelmet. Határozatában utalt a kérelmező ügyének hátterére, s   arra, hogy a kérelmező korábbi kérelmét a Bíróság elutasította. Mivel a   büntetőeljárásról szóló törvény csak egy kérelem előterjesztését tette   lehetővé, a Legfelsőbb Bíróságnak el kellett elutasítania az ugyanazon   személy által előterjesztett újabb kérelmet.   21. 1996. február 12-én az Alkotmánybíróság elutasította a kérelmező újabb   alkotmányos panaszát. Úgy találta, hogy a kérelmező beadványai nem az   Alkotmánybíróságról szóló törvény releváns rendelkezései szerinti   értelemben vett alkotmányossági kérdéseket vetettek fel, hanem panaszt   fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem   megfelelően hajtotta végre az Alkotmánybíróság korábbi határozatát. Mivel   a kérelmező beadványaiban felülvizsgálati kérelmének kívánt érvényt   szerezni, az Alkotmánybíróság az ügyet a Fővárosi Bírósághoz utalta   további eljárás céljából, mivel a polgári eljárás lefolytatására e bíróság volt   illetékes.   22. 1996. március 7-én a Fővárosi Bíróság a Legfelsőbb Bíróság elé   terjesztette az ügyiratokat abból a célból, hogy a Legfelsőbb Bíróság   határozzon a kérelmező felülvizsgálat iránti kérelméről.   23. 1996. november 12-én a Legfelsőbb Bíróság ismételten elutasította a   kérelmező felülvizsgálati kérelmét. Kifejtette, hogy   a polgári   perrendtartásról szóló törvény releváns rendelkezése értelmében a   kérelmező ügyéhez hasonló esetekben nincs helye felülvizsgálatnak. Ezt   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   követően a kérelmező panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság elé, kérve a   határozat megsemmisítését.   24. 1998. június 9-én az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek   nyilvánította azt az eljárási helyzetet, amely a büntetőeljárás során   érvényesíteni kívánt kártérítési igények polgári felülvizsgálati eljárás   keretében történő kivizsgálását szabályozta.   25. Az ezt követő törvényi változások után 2000. február 15-én a   Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette 1996. november 12-én hozott   határozatát és elrendelte a kérelmező kártérítési követelésének érdemét   érintő felülvizsgálatot.   26. 2001. június 5-én a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa írásbeli   eljárás keretében megvizsgálta az ügyet, s elutasította a kérelmezőnek az   ügy érdemével kapcsolatos panaszát. Úgy találta, hogy az alsóbb bíróságok   eljárása, s különösen a bizonyítás módja – amelyet a kártérítésre vonatkozó   büntetőeljárásjogi szabályok szabályoztak – összhangban állt a polgári   perrendtartás rendelkezéseivel. A határozatot 2001. augusztus 6-án   kézbesítették a kérelmező számára.   A JOG   I. AZ EGYEZMÉNY 6. CIKKE 1. BEKEZDÉSÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS   MEGSÉRTÉSE   27. A kérelmező azt panaszolta, hogy az ügyében lefolytatott eljárás hossza   meghaladta az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdése szerinti értelemben vett   ésszerű időt. A 6. cikk 1. bekezdésének releváns része kimondja:   „Mindenkinek joga van arra, hogy...a ...bíróság...ésszerű időn belül   ...hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában...”   28. A Kormány vitatja ezt a véleményt.   A. A figyelembe veendő időszak   29. A Bíróság először azt észrevételezi, hogy az eljárás 1990. február 6-án   kezdődött, amikor a kérelmező a Fővárosi Bíróság elé terjesztette kereseti   kérelmét. A Bíróság által figyelembe veendő időszak azonban nem ezzel az   időponttal, hanem 1992. november 5-ével kezdődik, amely napon az a   nyilatkozat, amellyel Magyarország elismerte az egyéni kérelem jogát az   Egyezmény korábbi 25. Cikkének céljaira, hatályba lépett.   30. Az eljárás 2001. augusztus 6-án zárult, amikor a Legfelsőbb Bíróság   felülvizsgálati határozatát a kérelmező számára kézbesítették. Ennek   megfelelően a kérelmező ügyének teljes hossza 11 év és 6 hónap, amely   időszakból 8 év és 9 hónap ratione temporis a Bíróság joghatósága alá esik.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   31. A szóban forgó időtartam ésszerű voltának elbírálásakor a Bíróság   figyelembe veszi, hogy az eljárás milyen stádiumban volt 1992. november   5-én (ld. többek között Humen v. Poland [GC], no. 26614/95, §§ 58-59, 15   October 1999, nem megjelentetett).   B. Az eljárás hosszának ésszerű volta   32. A Bíróság emlékeztet arra, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az   eset egyedi körülményei fényében, a Bíróság esetjogában kidolgozott   kritériumok figyelembe vételével kell megítélni, különös tekintettel az eset   bonyolultságára, a kérelmező és a releváns hatóságok magatartására és arra,   hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára (ld. pl. a fent idézett Humen v.   Poland § 60; és Frydlender v. France [GC], no. 30979/96, § 43, ECHR   2000-VII).   1. Az ügy bonyolultsága   33. A Kormány állítása szerint az ügy bonyolult volt, mivel elbírálásához   szükségessé vált a polgári és a büntető törvénykönyv egyes anyagi jogi és   eljárásjogi szabályainak a Legfelsőbb Bíróság általi összehangolása, az   Alkotmánybíróság ismételt állásfoglalása és még egyes törvények   módosítása is. A Kormány továbbá előterjesztette, hogy a törvényi változást   követően lefolytatott eljárás azért is bonyolult volt, mert a kérelmező ügye   az új eljárásjogi szabályok alkalmazása szempontjából próbaperré vált.   34. A kérelmező nem értett egyet a Kormánnyal, s azt állította, hogy az ügy   nem volt bonyolult.   35. A Bíróság megjegyzi, hogy jelentős késedelmet okozott az az   inkoherencia, amely a kérelmező vagyonvisszatérítés iránti igényének   Legfelsőbb Bíróság, illetve Alkotmánybíróság általi eltérő megközelítéséből   fakadt, különösen azt a kérdést illetően, hogy a Legfelsőbb Bíróság általi   felülvizsgálat rendelkezésre álló perorvoslat-e az ügyben, s ha igen, akkor a   polgári vagy a büntető eljárásjogi szabályokat kell-e alkalmazni. A Bíróság   azonban úgy véli, hogy a nemzeti jog alkalmazásának bizonytalansága miatt   az eljárás nem vált annyira bonyolulttá, hogy az igazolná a szóban forgó   eljárás elhúzódását. A Bíróság továbbá úgy találja, hogy a Kormány által az   ügy bonyolultságával kapcsolatban hivatkozott egyéb indokok sem adnak   kielégítő magyarázatot a jelen ügy hosszára (ld. mutatis mutandis,   Malinowska v. Poland, no. 35843/97, § 88, 14 December 2000, nem   publikált).   2. A kérelmező magatartása   36. A Kormány nem terjesztett a Bíróság elé olyan érvet, amely szerint a   kérelmezőt bármilyen felelősség terhelné az eljárás elhúzódása miatt.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   3. A bíróságok magatartása és a per tétje a kérelmező számára   37. A Kormány úgy vélte, hogy a releváns bíróságok az általános   elvárhatóság magatartási zsinórmértékének megfelelően jártak el a   kérelmező ügyében. A Kormány előterjesztette, hogy az eljárás hossza   ésszerű volt, tekintettel arra, hogy nincs olyan követelmény, amely a   nemzeti hatóságok számára fokozott felelősséget írna elő.   38. A kérelmező ezt vitatja.   39. A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező által 1990. február 6-án   benyújtott vagyonvisszatérítés iránti kereset a kérelmező 1966-ban történt   elítéléséhez, s az ítélet 1989-ben történt megsemmisítéséhez kapcsolódott.   Egyes követelésekkel kapcsolatban a bíróság már 1992. február 24-én   megítélt bizonyos összegeket, a kérelmező korábban el nem bírált   követeléseit pedig a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság 1992. december   10-én vizsgálta meg. Ezt követően a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati   tanácsa négy alkalommal, 1993. június 22-én, 1995. október 19-én, 1996.   november 12-én és 2001. június 25-én tárgyalta az ügyet. Továbbá, az   Alkotmánybíróság 1995. április 5-én, 1996. február 12-én és 1998. június 9-   én foglalkozott az esettel.   A Bíróság észrevételezi, hogy legalább három, a hatóságoknak felróható   inaktív periódusra került sor. Úgy tűnik, hogy 1993. június 22. és 1995.   április 5. továbbá 1996. november 12. és 1998. június 9., valamint 2000.   február 15. és 2001. június 25. között a kérelmező ügyében nem történt   előrelépés. A Kormány nem adott kielégítő magyarázatot e késedelmekre,   míg egy további késedelem – amelyre 1998. június 9. és 2000. február 15.   között került sor – indokolható azzal a törvényi változással, amelyet az   Alkotmánybíróság 1998. június 9-i határozata tett szükségessé.   40. A Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság között a kérelmező   ügyének értékelése kapcsán kialakult és a felülvizsgálati eljárás elhúzódását   eredményező disszonanciát illetően a Bíróság emlékeztet arra, hogy a 6.   cikk 1. bekezdése kötelességként rója   a Szerződő Államokra   igazságszolgáltatásuk olyan módon történő megszervezését, amely lehetővé   teszi, hogy bíróságaik eleget tegyenek az ügyek ésszerű időn belül történő   eldöntésével kapcsolatos kötelezettségüknek (ld. többek között Duclos v.   France judgment of 17 December 1996, Reports of judgments and decisions   1996-VI, pp. 2180–81, § 55 in fine). Ezért a Bíróság arra a következtetésre   jutott, hogy az eljárás elhúzódása főként a nemzeti hatóságok terhére róható.   41. Tekintettel az ügy körülményeire és az eljárás teljes hosszára a   Bíróság úgy találja, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében   említett „ésszerű idő” követelménye a jelen ügyben nem teljesült. Ezért a   rendelkezést megsértették.   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   II. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA   1. Az Egyezmény 41. cikke kimondja:   „Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek   megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak   részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos   elégtételt ítél meg a sértett félnek.”   A. Károk   2. A kérelmező 1 millió euro kártérítést kért az eljárás elhúzódása miatt   felmerült vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítésére.   3. A Kormány előterjesztette, hogy a kérelmező követelései túlzottak, s   úgy érvelt, hogy a felmerült kárt a Bíróság Magyarország ellen hozott   releváns döntéseinek a fényében kell megállapítani.   4. Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy okozati kapcsolat állna fenn   az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésének megsértése, és a kérelmező   vagyoni kár megtérítésére irányuló követelése között. A Bíróság azonban   azt elismeri, hogy az eljárás elhúzódása miatt a kérelmező nem vagyoni kárt   szenvedett. Méltányossági alapon ítélve és tekintettel az ügy körülményeire   a Bíróság 8.000 eurót ítél meg a kérelmező nem vagyoni kárának   megtérítésére.   B. Költségek és kiadások   5. A kérelmező ilyen címen nem támasztott követelést.   C. Késedelmi kamat   6. A Bíróság úgy találja megfelelőnek, hogy a késedelmi kamatnak az   Európai Központi Bank marginális hitelkamatán kell alapulnia, amelyhez   három százalékpontot kell hozzáadni.   EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG   1. Megállapítja, hogy az eljárás hossza miatt megsértették az Egyezmény 6.   cikkének 1. bekezdését;   TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   2. Megállapítja:   (a) hogy az alperes Kormánynak attól az időponttól számított három   hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése   szerint véglegessé válik, a kérelmező nem vagyoni kárának megtérítéseként   8.000 eurót (nyolcezer euró) és az ezen összeget terhelő adók összegét kell   kifizetnie az alperes Állam nemzeti valutájában, a kifizetéskori átváltási   árfolyam alkalmazásával.   (b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően a kifizetés   időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank marginális   hitelkamatát három százalékponttal meghaladó mértékű kamatot kell fizetni   a fenti összeg után;   3. A kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további követeléseit   egyhangúlag elutasítja.   Készült angol nyelven, írásbeli kihirdetésre került 2003. február 25-én a   Bíróság Eljárási Szabályzata 77. § 2. és 3. bekezdésének megfelelően.   T.L. EARLY   hivatalvezető-helyettes   J.-P. COSTA   elnök