53129/99

EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA   MÁSODIK SZEKCIÓ   IMRE kontra Magyarország ügy   (53129/99 sz. kérelem)   ÍTÉLET   STRASBOURG   2003. december 2.   Ezen határozat az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdésében foglalt   körülmények beálltával válik véglegessé. Szerkesztői változtatás alá eshet.   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   Az Imre kontra Magyarország ügyben   Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként   tartott ülésén, melynek tagjai voltak:   J.-P. COSTA, elnök   A.B. BAKA,   GAUKUR JÖRUNDSSON   L. LOUCAIDES,   K. JUNGWIERT,   V. BUTKEVYCH,   M. UGREKHELIDZE bírák   és S. DOLLÉ, a Szekció hivatalvezetője,   2003. március 4-én és november 13-án tartott zárt ülésén   az utóbb említett időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozza:   AZ ELJÁRÁS   1. Az ügy alapja egy Magyarország ellen benyújtott kérelem (53129/99   sz.), amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló   egyezmény (az “Egyezmény”) 34. cikke alapján egy magyar állampolgár,   Imre Zsolt (a “kérelmező”) 1999. augusztus 10-én terjesztett a Bíróság elé.   2. A Magyar Kormányt (a „Kormány”) képviselője, dr. Höltzl Lipót, az   Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára képviselte.   3. A kérelmező különösen azt állította, hogy előzetes letartóztatása   ésszerűtlenül hosszú ideig tartott.   4. A kérelmet a Bíróság Második Szekciójára osztották (Bírósági   szabályzat, 52. § 1. bek.). A Bírósági szabályzat 26. § 1. bekezdésének   megfelelően e Szekción belül megalakult az ügyet elbíráló Kamara   (Egyezmény 27. cikkének 1. bekezdése).   5. 2001. november 1-én a Bíróság megváltoztatta Szekcióinak   összetételét (25. § 1. bek.). Az ügyet az új összetételű Második Szekcióra   osztották (52. § 1. bek.).   6. 2003. március 4-én hozott határozatával a Bíróság részben   elfogadhatónak nyilvánította a kérelmet.   7. A kérelmező és a Kormány észrevételeket terjesztett elő az ügy   érdemével kapcsolatban (59. § 1. bekezdés). Mivel a felekkel folytatott   konzultációt követően a Kamara úgy határozott, hogy nem szükséges   tárgyalást tartani az ügy érdeméről (59. § 3. bek. in fine), a felek írásban   válaszoltak egymás észrevételeire.   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   A TÉNYEK   I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI   8. A kérelmező 1968-ban született és Budapesten él.   A. A nyomozás   9. 1997. június 12-én a kérelmezőt – aki visszaeső bűnelkövető – tetten   érték, amikor amphetamint árult egy bárban. Ugyanezen a napon   foganatosított kihallgatása során megtagadta   a vallomástételt és   bizonyítékot semmisített meg azzal, hogy lenyelt egy papírdarabot, amely   letartóztatásakor a birtokában volt.   Az ezt követő eljárásban a kérelmezőt meghatalmazott védő képviselte.   10. 1997. június 14-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság kábítószer   kereskedelem vádjával elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatásba   helyezését. A kérelmező fellebbezése nyomán a Fővárosi Bíróság 1997.   június 20-án fenntartotta az előzetes letartóztatást, mert úgy találta, hogy   fennáll az összejátszás veszélye. 1997. június 30-án, a második   kihallgatáson, a kérelmező ismételten megtagadta a vallomástételt.   11. 1997. július 8-án a Budai Központi Kerületi Bíróság összejátszás   veszélyére hivatkozva meghosszabbította   a kérelmező előzetes   letartóztatását. A határozatot a Fővárosi Bíróság 1997. augusztus 14-én   helybenhagyta.   12. A kérelmező 1997. augusztus 29-én tett először tanúvallomást.   Ezután a rendőrség kiterjesztette a nyomozást annak érdekében, hogy   felgöngyölítse a kérelmezőt kábítószerrel ellátó kört.   13. 1997. szeptember 3-án   a Fővárosi Bíróság ismételten   meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását, mivel úgy találta,   hogy fennáll az összejátszás veszélye és a szökés kockázata. A határozatot a   Fővárosi Bíróság fellebbviteli tanácsa 1997. szeptember 26-án   helybenhagyta.   14. 1997. szeptember 26-án és október 13-án a hatóságok további két   személyt őrizetbe vettek és előzetes letartóztatásba helyeztek, akiket azzal   gyanúsítottak, hogy részt vettek a bűncselekmény elkövetésében. 1997.   október 13-án és november 11-én a kérelmezőt ismét kihallgatták.   15. 1998. január 8-án a Fővárosi Bíróság ismételten meghosszabbította a   kérelmező előzetes letartóztatását, mivel úgy találta, hogy fennáll az   összejátszás és a szökés veszélye. A határozatot 1998. február 3-án a   fellebbviteli tanács helybenhagyta.   16. 1998. február 9-én a Legfőbb Ügyész Hivatala jogsegély iránti   megkeresést terjesztett elő Németország Szövetségi Igazságügyi   Minisztériumához, tanúvallomás beszerzését kérve egy olyan tanútól, akit   kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény miatt Németországban elítéltek, és   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   aki Bayreuthban töltötte szabadságvesztéses büntetését. A kért információt   júliusában küldték meg a német hatóságok.   17. 1998. március 23-án a kérelmezőt ismételten kihallgatták.   18. 1998. június 9-én és október 12-én a Legfelsőbb Bíróság   meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását, mivel úgy találta,   hogy fennáll az összejátszás veszélye és a szökés kockázata.   19. 1998. október 20-án a nyomozóhatóságok az egyik gyanúsított   vonatkozásában elkülönítették a nyomozást, mivel kiderült, hogy ügyében   további bizonyítékok külföldről történő beszerzése vált szükségessé.   20. 1998. október 27-én a kérelmező ügyében lezárták a nyomozást. Az   ügyirat mintegy 3.000 oldalnyi dokumentumot tartalmazott.   21. 1998. december 23-án az ügyész meghallgatta a kérelmezőt és   elrendelte a nyomozás folytatását a kérelmező által felvetett kérdések   tisztázása érdekében.   22. 1999. január 6-án a kérelmezőt ismét kihallgatta a rendőrség.   23. 1999. január 12-én a Budapest VI/VII. Kerületi Ügyészség vádat   emelt a kérelmező és két további gyanúsított ellen. A kérelmezőt   kábítószerrel való visszaélés bűncselekményének az elkövetésével vádolták.   B. Az elsőfokú bírósági eljárás   24. 1999. január 18-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság elrendelte a   kérelmező előzetes letartóztatásának fenntartását.   25. A PKKB 1999. április 7-én és május 13-án tárgyalást tartott. A május   13-i tárgyaláson a Bíróság fenntartotta a kérelmező előzetes letartóztatását.   26. A következő tárgyalásra 1999. június 23-án került sor, amelyen a   PKKB ismét meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását.   27. 1999. július 19-én az előzetes letartóztatás rendszeres felülvizsgálata   keretében a PKKB fenntartotta a kérelmező előzetes letartóztatását azon az   alapon, hogy fennáll a szökés és bűnismétlés veszélye. A kérelmező   fellebbezése nyomán a határozatot 1999. augusztus 25-én helybenhagyta a   Fővárosi Bíróság.   28. A következő tárgyalásra 1999. szeptember 16-án került sor, amikor a   PKKB ismételten fenntartotta a kérelmező előzetes letartóztatását.   Határozatának indoklásában a bíróság ugyanazokra az okokra hivatkozott,   mint 1999. július 19-i határozatában.   29. Az 1999. december 2-i tárgyalást az egyik ülnök betegsége miatt el   kellett halasztani.   2000. január 13-án   a kérelmező visszavonta védőügyvédje   meghatalmazását, ezért a tárgyalást el kellett napolni.   30. 2000. január 25-én az előzetes letartóztatás rendszeres felülvizsgálata   keretében a Legfelsőbb Bíróság fenntartotta a kérelmező előzetes   letartóztatását azon az alapon, hogy fennáll a szökés és bűnismétlés   veszélye.   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   2000. február 3-án a kérelmező új védőügyvédje benyújtotta   meghatalmazását a PKKB-hoz.   31. A következő tárgyalásra 2000. március 2-án került sor, amelyen a   PKKB fenntartotta a kérelmező előzetes letartóztatását, a Fővárosi Bíróság   pedig 2000. március 17-én helybenhagyta a határozatot.   32. 2000. március 30-án és április 10-én további tárgyalásokra került sor.   Az április 10-i tárgyaláson a bíróság kábítószerrel való visszaélés bűntette   miatt kilenc évi szabadságvesztésre ítélte a kérelmezőt. A Bíróság okirati   bizonyítékokra, tanúvallomásokra, orvos- és vegyészszakértők véleményére,   továbbá a rendőrség kábítószerellenes akciócsoportjában részt vevő fedett   nyomozók jelentéseire és vallomásaira alapozta az ítéletet. A PKKB   súlyosbító körülményként értékelte az elkövetett cselekmény halmazati   jellegét. Az előzetes letartóztatásban töltött idő tartamát a bíróság   beszámította a büntetésbe.   C. A Fővárosi Bíróság előtt lefolytatott másodfokú eljárás   33. Fellebbezések nyomán a Fővárosi Bíróság 2000. december 6-án   tárgyalást tartott és ítéletet hirdetett, amelyben a kérelmező büntetésének   időtartamát hét évre csökkentette. A Fővárosi Bíróság megállapította, hogy   a kérelmező által elkövetett cselekmény nem valósított meg bűnhalmazatot.   Enyhítő körülményként értékelte a kérelmező családi állapotát és azt, hogy   a bűncselekmény elkövetésekor kedvezőbb volt a bírósági gyakorlat. A   terhelt ítéletének kiszabásakor figyelembe vett körülményekkel   kapcsolatban a Fővárosi Bíróság az alábbi megállapítást tette:   „Az ítélet kiszabásakor a bíróság figyelembe vette a bűncselekmény elkövetésekor   tanúsított magatartást, a bűncselekményben felmerült kábítószer típusát és mennyiségét,   a terheltek büntetett előéletét és azt, hogy a bűncselekmény elkövetése óta hosszú idő   telt el.”   34. A kérelmező a Váci Börtönben töltötte büntetését. 2003. január 18-án   feltételesen szabadlábra helyezték.   A JOG   I. AZ EGYEZMÉNY 5. CIKKE 3. BEKEZDÉSÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS   MEGSÉRTÉSE   35. A kérelmező sérelmezi, hogy előzetes letartóztatása túlságosan   hosszú ideig tartott. Állítása szerint megsértették az Egyezmény 5. cikkének   3. bekezdését, amelynek releváns része kimondja:   „E Cikk 1.c.) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy   őrizetbe vett... minden személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra   helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják   a tárgyaláson való   megjelenést.”   A. A figyelembe veendő időszak   36. A kérelmezőt 1997. június 12-én vették őrizetbe, s 1997. június 14-   től 2000. december 6-ig, börtönbüntetése letöltésének megkezdéséig,   előzetes letartóztatásban tartották.   37. Azonban a Bíróság megismétli, hogy az Egyezmény 5. cikkének 3.   bekezdése és az 1. bekezdés (c) pontja között fennálló lényegi kapcsolatra   figyelemmel az elsőfokon elítélt személy nem tekinthető az 5. cikk 1.   bekezdésének.(c) pontjában meghatározott olyan személynek, akit abból a   célból tartanak fogva, hogy „bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja   miatt az illetékes hatóság elé állítsák”, hanem olyan személynek tekintendő,   aki az „illetékes bíróság által történt elítélést követő” őrizetben tartást   megengedő 5. cikk 1. bekezdése (a) pontjának hatálya alá esik (ld. pl. B. v.   Austria, judgment of 28 March 1990, Series A no. 175, pp. 14-16, §§ 36-   39). Ezért a kérelmező előzetes letartóztatásának 2000. április 10-től – az   elsőfokú ítélet meghozatalától – 2000. december 6-ig – a jogerős ítélet   meghozatalának napjáig – terjedő időszaka az 5. cikk 3. bekezdésének   alkalmazása szempontjából nem vehető figyelembe.   38. Következésképpen a Bíróság úgy találja, hogy a figyelembe veendő   időszak 1997. június 14-től, a kérelmező előzetes letartóztatásba   helyezésének napjától 2000. április 10-ig, azaz két év, kilenc hónap és 26   napig tartott.   B. Az előzetes letartóztatás időtartamának ésszerű volta   39. A kérelmező szerint maga az a tény, hogy ügyét az eljárás egy   részében az ügyben szereplő többi terhelt ügyével egyesítették, indokolatlan   késedelmet okozott. A Kormány azon érveire válaszolva, miszerint az   eljárás elhúzódása miatt a kérelmezőt is felelősség terheli, a kérelmező   hangsúlyozta, hogy nem volt köteles együttműködni a rendőrséggel a   nyomozás során, s hogy joga volt arra, hogy tetszése szerinti, vagy új   védőügyvédet bízzon meg. Megismételte, hogy előzetes letartóztatása   csaknem két évig és tíz hónapig tartott, amely időtartam   összeegyeztethetetlen az Egyezmény 5. cikke 3. bekezdésében lefektetett   követelményekkel.   40. A Kormány fenntartotta, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásának   szükségességét a bíróságok rendszeresen vizsgálták és minden esetben   indokoltnak találták azon az alapon, hogy a nyomozás során fennállt az   összejátszás veszélye, továbbá a szökés és bűnismétlés kockázata. A   kérelmező letartóztatásához vezető bűncselekmény természete miatt   bonyolult nyomozást kellett lefolytatni annak érdekében, hogy felfedjék a   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   kábítószerhálózatot, amelynek a kérelmező is része volt. Továbbá, az   ügyben egyéb terheltek is szerepeltek, s az egyik terhelttel kapcsolatban   külföldi joghatóságtól kellett bizonyítékot beszerezni. A Kormány   hangsúlyozta, hogy a hatóságok eljárása nem okozott lényeges késedelmet.   Az ügyben szereplő egyik terhelttel kapcsolatos eljárást éppen azért   választották szét a kérelmezővel kapcsolatos eljárástól, hogy elkerüljék a   késedelmet. A kérelmező maga is hozzájárult a nyomozás és a bírósági   szakasz elhúzódásához azzal, hogy többször megtagadta a vallomástételt,   ellentmondásos nyilatkozatokat tett és visszavonta védőügyvédje   meghatalmazását. Összegezve, a Kormány előterjesztette, hogy az ügy   egyedi körülményeire tekintettel a kérelmező előzetes letartóztatásának   időtartama nem haladta meg az ésszerű időt.   41. A Bíróság emlékeztet arra, hogy az előzetes letartóztatás ésszerű   tartama nem ítélhető meg elvontan. Azt, hogy a vádlott előzetes   letartóztatásának fenntartása ésszerű-e, minden esetben az ügy speciális   vonásainak a fényében kell megítélni. Az elhúzódó fogvatartás egy adott   ügyben csak akkor lehet indokolt, hogyha a közérdek valódi   követelményének olyan specifikus jelei állnak fenn, amelyek – az   ártatlanság vélelme ellenére – nagyobb súllyal esnek latba, mint az   Egyezmény 5. cikkében lefektetett, az egyéni szabadság tiszteletben tartását   előíró szabály (ld. többek között Labita v. Italy [GC], no. 26772/95, §§ 152   et seq., ECHR 2000-IV).   42. Elsősorban a nemzeti hatóságok feladata annak biztosítása egy adott   ügyben, hogy a vádlott előzetes letartóztatása ne haladja meg az ésszerű   időtartamot. Ennek érdekében – kellő figyelemmel az ártatlanság   vélelmének elvére – a hatóságoknak minden olyan tényt meg kell   vizsgálniuk, amelyek az 5. cikktől való eltérést igazoló, fent említett   „közérdek” fennállta mellett vagy ellen szólnak, s a szabadlábra helyezés   iránti kérelemről hozott határozatban e tényeket ismertetni kell. A   Bíróságnak alapvetően a határozatokban nyújtott indoklás, továbbá a   kérelmező fellebbezéseiben előterjesztett, jól dokumentált tények alapján   kell döntenie arról, hogy az 5. cikk 3. bekezdését megsértették-e (ld. Muller   v. France, judgment of 17 March 1997, Reports of Judgments and   Decisions 1997-II, p. 388, § 35).   43. Az arra vonatkozó gyanú tartós fennállta, hogy a letartóztatott   személy bűncselekményt követett el, elengedhetetlen, de bizonyos idő   eltelte után nem elégséges feltétel ahhoz, hogy az elhúzódó fogvatartás   törvényesnek legyen tekinthető. A Bíróságnak ezért azt kell megállapítania,   hogy a bíróságok által hivatkozott további okok továbbra is igazolták-e a   szabadságtól történő megfosztást. Hogyha ezek az okok „relevánsak” és   elégségesek”, akkor a Bíróságnak arra a következtetésre kell jutnia, hogy a   nemzeti hatóságok „különös gondossággal” jártak el az eljárás   lefolytatásakor (uo.).   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   44. A Bíróság észrevételezi, hogy az 1997. június 14. és szeptember 3.   közötti időszakban a kérelmező előzetes letartóztatásának fő indoka az   összejátszás veszélye volt. Mivel a kérelmezőt kábítószer-kereskedelemmel   vádolták – amellyel összefüggésben a kérelmezőt kábítószerrel ellátó   hálózatot fel kellett tárni – a Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a   nyomozás kezdeti szakaszában az összejátszás olyan ténylegesen fennálló   veszély volt, amely a bűncselekmény kérelmező általi elkövetésére irányuló   gyanú fennállta mellett indokolttá tette a kérelmező előzetes letartóztatásba   helyezését az eljárás megfelelő lefolytatásának biztosítása érdekében.   45. A Bíróság azonban úgy véli, hogy az idő múlásával ez a fogvatartási   alap elkerülhetetlenül veszített relevanciájából, különösen arra a tényre   figyelemmel, hogy a kérelmező két tettestársát 1997. szeptember 26-án,   illetve október 13-án letartóztatták. Igaz, az 1997. szeptember 3. és 1999.   július 19. közötti időszakban a bíróságok az összejátszás veszélye mellett a   szökés veszélyére is hivatkoztak. A Kormány azonban – bár néhány érvet   felsorakoztatott a szóban forgó büntetőeljárás hosszának igazolására –   egyetlen olyan érvet sem említett, amely alapján a hatóságok ésszerű módon   a kérelmező szökésére következtethettek volna, s ilyen módon   megmagyarázhatták volna az elhúzódó fogvatartás szükségességét.   46. A kérelmező előzetes letartóztatásának utolsó szakaszában – 1999.   július 19. és 2000. április 10. között – a hatóságok a bűnismétlés és szökés   kockázatára hivatkoztak. Ez a megfontolás elégségesnek tekinthető,   figyelemmel arra a tényre, hogy a kérelmező visszaeső elkövető volt.   47. Összegezve, a Bíróság észrevételezi, hogy 1997. szeptember 3-a és   1999. július 19-e között a bíróságok az előzetes letartóztatás   meghosszabbításáról szóló határozataikat elsődlegesen a kérelmező   szökésének veszélyére alapozták, miközben az összejátszás veszélye   fokozatosan csökkent. Ezen kockázat tartós fennálltát azonban semmiféle   specifikus bizonyítékkal nem támasztották alá. Csak nagyon kényszerítő   indokok győznék meg a Bíróságot arról, hogy a kérelmező előzetes   letartóztatásba helyezésének – amely a szóban forgó időszak végére már   meghaladta a két évet – meghosszabbítása szükséges volt. Ilyen okok vagy   körülmények hiányában a Bíróság arra a következtetésre kénytelen jutni,   hogy abíróságok által határozataikban hivatkozott indokok nem elégségesek   ahhoz, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásban tartását a szóban forgó   időszakban igazolják.   48. Ezért az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését megsértették.   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   II. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA   49. Az Egyezmény 41. cikke kimondja:   „Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését   állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz   lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”   A. Károk   50. Vagyoni kárként a kérelmező 4.483.000 forintot követelt kiesett   munkabére, a rokonok által küldött elveszett csomagok értéke, és az   előzetes letartóztatás alatt felmerült személyes kiadásai megtérítéseként. A   kérelmező továbbá 12 millió forint megítélését kérte a Bíróságtól az   Egyezményben biztosított jogai megsértéséből fakadó lelki szenvedés és   gyötrelem miatt.   51. A Kormány a szóban forgó összeget túlzottnak találta.   52. A Bíróság az eléje tárt bizonyítékok alapján megállapítja, a   kérelmező nem bizonyította, hogy a követelt vagyoni kárt ténylegesen a   releváns időszakban történt fogvatartása okozta. Ezért ilyen címen nem   indokolt kártérítést megítélni számára.   53. A Bíróság azonban azt elismeri, hogy az eljárás elhúzódása által   okozott gyötrelem és frusztráció miatt a kérelmező nem-vagyoni kárt   szenvedett. Méltányossági alapon ítélve a Bíróság ilyen címen 3.000 eurót   ítél meg a kérelmező számára.   B. Költségek és kiadások   54. A kérelmező 1 millió forintot követelt a hazai eljárásbeli jogi   képviselet költségeinek megtérítéseként.   55. A Bíróság észrevételezi, hogy a kérelmező semmiféle bizonyítékot   nem szolgáltatott arra vonatkozóan, hogy a követelt költségek ténylegesen   felmerültek.   Ebből következően ilyen címen semmilyen összeg nem ítélhető meg   számára.   C. Késedelmi kamat   56. A Bíróság úgy találja megfelelőnek, hogy a késedelmi kamatnak az   Európai Központi Bank marginális hitelkamatán kell alapulnia, s ahhoz   további három százalékpontot kell hozzáadni.   IMRE KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET   EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG   1. Megállapítja, hogy az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését   megsértették;   2. Megállapítja:   (a) hogy az alperes Kormánynak attól az időponttól számított három   hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése   szerint véglegessé válik, a kérelmező számára nem vagyoni kárának   megtérítéseként 3.000 eurót (háromezer euró) kell kifizetnie az alperes   Állam nemzeti valutájában, az teljesítéskori átváltási árfolyam   alkalmazásáva;   (b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően a teljesítés   időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank   marginális hitelkamatát három százalékponttal meghaladó mértékű   kamatot kell fizetni a fenti összeg után;   3. Elutasítja a kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további   követeléseit.   Készült angol nyelven, az írásbeli kihirdetésre került 2003. december 2-   án a Bírósági Szabályzat 77. § 2. és 3. bekezdésének megfelelően.   S. DOLLÉ   hivatalvezető   J.-P. COSTA   elnök